2010 január 25. | Szerző: caline

 Folytatom. Ma beteg vagyok, fáj a torkom. Kint ragyogó hideg van, apró kis zúzmara-pihék szálldosnak. Nekem pedig, ahogy kinéztem az ablakon, Salzburg jutott az eszembe. Azt beszéltük, januárban Salzburgba utazunk… De szép is volt. Szép lett volna.

 Mr.Orcátlanság -mert akár így is nevezhetném – egész délelőttöket töltött az ágyán fekve. Szeptember 26-án is azzal kezdte a napot, hogy a frissen kapott telefonszámra szép kis üzeneteket küldött,nekem. Én meg – állítólag – hűvösen válaszoltam. Olyan furcsa visszagondolni, hogy én valaha hűvös voltam azzal az emberrel. Talán csak a meglepetés; talán csak az, hogy nem az anyanyelvemen folyt az egész…Talán…

Ő lelkesebb volt, ezt le kell szögeznem. Valami fény gyúlt az agyában; egy lángocska életre kapott -amint később ezt megmagyarázta. Folyamatos e-mail és chat-kapcsolatban voltunk. Minden érdekelte, ami velem kapcsolatos; hogy megy a napom, munka, tanítványaim, minden. Milyen boldogító érzés, ha valaki figyel rád!

A következő találkozás megint a városban volt.

Narancssárga topomra ráhúztam egy feketét – egész dögös volt. Farmer és kis kopogós, fekete “topánka”. Jaj, de vigyázva öltöztem – de mégis próbáltam a diáklányos életérzést megtartani. A hajamat bedaueroltattam – később kegyetlenül megbántam. Így a második randira göndör, hátrakötött frizurával érkeztem. Az új parfümöt kezdtem használni, a Scarlettet. (Most meg nem bírom az illatát, fölkavarodik bennem minden, ha megszagolom – nem tudom meddig fog ott állni a tükrös szekrényen…) Imádta azt az illatot. Hogy szeressem én most akkor? Egy majdnem tele üveg francia parfüm…francba!

Abba a kávézóba ültünk be, amelyik egy folyosóra nyílik a belvárosban, amúgy ezer ágra sütött a nap. Világoskék ing volt rajta, meg farmer. Én kértem, hogy viseljen inget, mert azt szeretem a srácokon. Be is jött a dolog, mert veszett jól állt neki – vesztemre. Amikor beszélgettünk a kapucsínó mellett, egyszer csak fölnéztem, oldalról. Olyan vonzó volt az arca – ott történt bennem valami – talán le kellett volna fékeznem. Nagyon megtetszett. Egy olyan arc volt, amit már rég kerestem. Felkerekedtünk, sétáltunk, nevettünk. Mindig nevetéssel ütöttem el, ha valami nem jutott azonnal eszembe. Türelmesen hallgatott – én voltam az univerzum közepe.

Érdekes jelenet a város művelődési központjában… Az volt a lényeg számunkra, hogy valahol le tudjunk ülni és ott lehetett. Kinn már beesteledett, hűvösödött. A kis presszóban vizet vett magunknak. Leültünk. Egy kis piros kanapéra. Aztán meg, mint valami filmben, elárasztott bennünket -és a központot – egy tömegnyi idős ember. Nyugdíjasok. Valami konferencia vagy előadás lehetett. Mi pedig, mint valami különleges emberpár, szemben a kis büfé bejáratával -ott néztük az idősek özönlését. A vállára hajtottam a fejem és emlékszem ,hogy még én is hallottam a szíve dobogását. Felerősödött. Ez volt a jó jel… Ezt ő is tudta.

A búcsúzáskor megcsókolta a hajamat, de olyan nagy szeretettel – nem is hittem, akkor energiákat éreztem benne. Arcra két puszi, közép-európai módra, aztán fölszálltam a vonatomra. Az ő gyorsvonata 10 perccel később jött. De csak állt ott lenn, a peronon, nézett föl, nem ült fel hozzám. (Megpróbáltam lehűteni magam -így magyarázta később a chat-beszélgetésben.)

Talán ez volt a legszebb randink.

2010 január 24. | Szerző: caline

  Minden angolul ment. A levelezésünk. Az sms-ek, amelyek csak az első találkozó után indulhattak be; hisz én nem (!) adtam meg neki a számomat.

…Ott hagytam abba, hogy befejeződött az első tali. A vonatállomáson álltunk, elfogódottan, egy-két szót szólva egymáshoz. A srác nem akarta, hogy kellemetlen legyen nekem, hát elköszönt – “mehetsz, ha akarsz”. Én meg mindenáron meg akartam várni a pesti gyorsvonatot, hogy föltegyem rá ezt a fickót. Aztán erre a “küldésre” fogtam magam, adtam egy puszit az arcára és sarkon fordultam. Nagyon gyorsan száguldottam az üvegajtókon kifelé, tovább a közeli buszpályaudvarra… A srác nem tudta mire vélni ezt a “déli” temperamentumot -de tetszett neki. Később bevallotta, hogy szeretett volna utánam szaladni, de már árkon-bokron túl voltam.

Az első találkozón még akadozott a kommunikáció. Jómagam beszélek angolul, ez a szakmám, hivatásom majdhogynem. Amikor azonban meghallottam az ő ír akcentusát – hmm… kicsit érdekes volt. Dublinban 11 évet élt; egyébként eredetileg közép-ír. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy ne legyen zökkenőmentes a kommunikáció.

Az arcberendezésén is azonnal látszott- nem egy magyar huszár-fajta. Rendkívül finom vonások, világos bőr, az alkata sem túl robusztus. Amolyan ‘lányok.kedvence’ édes pofa-típus. Látszatra nagyon félszeg volt – az én magyar nyíltságom vitte előre a dolgokat, ez már akkor látszott. Azonban a védelmező ösztöne beindult.

Jajj, lányok, bárcsak meg tudná találni az ember az egészséges egyensúlyt a védelmezendő hercegkisasszony és a vagány amazon között. Én úgy érzem, magamat adtam. Hogy ez csak 3 hónapra volt elegendő, már nem teljesen az én hibám.

Az első sms-t én írtam. Mivel ő nem tudta a számom, csak én tudtam neki írni. Kérdeztem, hogy csalódott-e. Ő válaszolta, hogy fantasztikus voltam; hazaüzent valamelyik barátjának, hogy micsoda csajra akadt. Ekkor már mosolyogva léptem be a kapun otthon. Erre öcsém a tanú, akivel aztán néhány Jäger mellett megbeszéltük a félénk ír srác esetét. Azonban ki beszélt ekkor szerelemről?!

mi is lenne a címe?

2010 január 24. | Szerző: caline

 Valószínű, hogy senkit nem izgatnak olyan történetek, amelyek nem tocsognak a szextől meg az erotikától. Nem tudok semmi ilyet leírni – túl intim dolognak tartom.

…

Sokat tanultam a 3 hónap alatt.

Ezalatt eljutottunk az “örökre veled akarok lenni”-től az “egyáltalán nem illünk össze”-ig. Közben majdnem idegösszeomlásom is volt. Nem gondoltam, hogy férfi miatt ennyire össze lehet zuhanni. A naivitásom talán nem is volt annyira nagy; hisz ez az ember maga sem tudta/tudja szerintem, hogy mit akar. Hoppsza… tehát, folytatni kellene a sztorit, ami az első találkozó után félbemaradt. Sajna, csak úgy írhatom le, ahogy történt – nem változtathatok rajta – az élet ilyen. Sokáig nagyon szép és őszinte volt ez a kapcsolat.

Aztán tovább

2010 január 18. | Szerző: caline

 

Első találkozásunk a közeli városban történt. Lejött Pestről ez az ír – annyira látni akart.

Leszállt a vonatról – én halálosan féltem. Aztán megpillantottam egy
különös figurát. Katonai nadrág és csíkos póló, hatalmas sportcipő –
hát, mit ne mondjak, nem volt valami vonzó látvány. Az arca végül is
kedves volt, de olyannyira nem magyar, hogy csak ordított róla a
külföldiség…Nem ismert rám, elment mellettem. Én pedig leültem a
peronon, előrehajolva vártam, mikor fordul vissza ez az ember … Aztán
csak megismertük egymást. Elvittem “várost nézni”… A fagyizónál –
mert nagyon meleg volt még tavaly szeptember 25-én – kezdtem érezni,
hogy megtetszettem neki. Nálam ez még nem volt kölcsönös. A tinilányok
röhögcséltek a hátunk mögött -nem tom mért -talán olyan viccesek
voltunk? Vagy a srác nadrágján? Vagy a bénázáson? Nem voltunk még a
helyzet magaslatán. Ugye, írül nem igazán tudok – bár nagyon
igyekeztem. Az angolom inkább valami hunglish, nem brit, nem amcsi…
Na, hát sokat beszélgettünk – de hallgattunk is. Amikor a padon
mellette ültem, akkor már valami baráti vonzalom elindult bennem…

Ahogy kezdődött

2010 január 18. | Szerző: caline

 

Talán pont azért végződött olyan piszokul ez az egész, mert elég furcsán is kezdődött.

Tavaly szeptemberben csak úgy heccből fölregisztráltam egy külföldi
társkeresőre. Éppen készült rólam egy viszonylag jó fotó. Épp
kilábaltam egy szakításból (3 hónappal voltam utána) és egy családi
halálesetet próbáltam szintén feldolgozni. Mit ad Isten, a férfiak elég
szépen írták az érdeklődő leveleket. Először egy ír sráccal leveleztem
-körülbelül 3 levelet, ha váltottunk. Aztán bevallotta ez a srác, hogy
ő csak 22 éves. Erre én nyíltan megmondtam, neki, hogy semmi értelme
folytatnunk.

Közben egy másik ír “Grál-lovag” is írt egy nagyon rövidke levelet –
melyben uszodába(!) hívott azonnal. Meglehetősen furcsa volt, hogy
azonnal úszni hív. Pár napig még tartogattam is a levelét -nem
válaszoltam, nem keltette föl a kíváncsiságomat. Aztán az angol nyelvű
levelezés megindult. Kikötöttem, komoly kapcsolatot akarok. Kértem tőle
fotót, meg érdeklődtem, hogy hány éves. 33 volt akkor, már majdnem 34.
Gondoltam, ez ideális korkülönbség, közel 7 év volt köztünk.

Talán nem fedem fel az inkognitóját, ha elárulom, hogy sakkozik – és
a magyar sakkszövetségben is benne van ( még ma is, ha minden igaz.)

Az a különleges, hogy ha külföldivel kezd az ember, hogy
elvarázsolja a különbség. Ez a fickó nem egy nagy levélíró – nem sok
érzéke van az íráshoz -de engem érdekelt. Persze már sokkal hamarabb
találkozni akart velem, mint én vele. Én ilyen vagyok, ez van…