2010 január 25. | Szerző: caline |

 Folytatom. Ma beteg vagyok, fáj a torkom. Kint ragyogó hideg van, apró kis zúzmara-pihék szálldosnak. Nekem pedig, ahogy kinéztem az ablakon, Salzburg jutott az eszembe. Azt beszéltük, januárban Salzburgba utazunk… De szép is volt. Szép lett volna.

 Mr.Orcátlanság -mert akár így is nevezhetném – egész délelőttöket töltött az ágyán fekve. Szeptember 26-án is azzal kezdte a napot, hogy a frissen kapott telefonszámra szép kis üzeneteket küldött,nekem. Én meg – állítólag – hűvösen válaszoltam. Olyan furcsa visszagondolni, hogy én valaha hűvös voltam azzal az emberrel. Talán csak a meglepetés; talán csak az, hogy nem az anyanyelvemen folyt az egész…Talán…

Ő lelkesebb volt, ezt le kell szögeznem. Valami fény gyúlt az agyában; egy lángocska életre kapott -amint később ezt megmagyarázta. Folyamatos e-mail és chat-kapcsolatban voltunk. Minden érdekelte, ami velem kapcsolatos; hogy megy a napom, munka, tanítványaim, minden. Milyen boldogító érzés, ha valaki figyel rád!

A következő találkozás megint a városban volt.

Narancssárga topomra ráhúztam egy feketét – egész dögös volt. Farmer és kis kopogós, fekete “topánka”. Jaj, de vigyázva öltöztem – de mégis próbáltam a diáklányos életérzést megtartani. A hajamat bedaueroltattam – később kegyetlenül megbántam. Így a második randira göndör, hátrakötött frizurával érkeztem. Az új parfümöt kezdtem használni, a Scarlettet. (Most meg nem bírom az illatát, fölkavarodik bennem minden, ha megszagolom – nem tudom meddig fog ott állni a tükrös szekrényen…) Imádta azt az illatot. Hogy szeressem én most akkor? Egy majdnem tele üveg francia parfüm…francba!

Abba a kávézóba ültünk be, amelyik egy folyosóra nyílik a belvárosban, amúgy ezer ágra sütött a nap. Világoskék ing volt rajta, meg farmer. Én kértem, hogy viseljen inget, mert azt szeretem a srácokon. Be is jött a dolog, mert veszett jól állt neki – vesztemre. Amikor beszélgettünk a kapucsínó mellett, egyszer csak fölnéztem, oldalról. Olyan vonzó volt az arca – ott történt bennem valami – talán le kellett volna fékeznem. Nagyon megtetszett. Egy olyan arc volt, amit már rég kerestem. Felkerekedtünk, sétáltunk, nevettünk. Mindig nevetéssel ütöttem el, ha valami nem jutott azonnal eszembe. Türelmesen hallgatott – én voltam az univerzum közepe.

Érdekes jelenet a város művelődési központjában… Az volt a lényeg számunkra, hogy valahol le tudjunk ülni és ott lehetett. Kinn már beesteledett, hűvösödött. A kis presszóban vizet vett magunknak. Leültünk. Egy kis piros kanapéra. Aztán meg, mint valami filmben, elárasztott bennünket -és a központot – egy tömegnyi idős ember. Nyugdíjasok. Valami konferencia vagy előadás lehetett. Mi pedig, mint valami különleges emberpár, szemben a kis büfé bejáratával -ott néztük az idősek özönlését. A vállára hajtottam a fejem és emlékszem ,hogy még én is hallottam a szíve dobogását. Felerősödött. Ez volt a jó jel… Ezt ő is tudta.

A búcsúzáskor megcsókolta a hajamat, de olyan nagy szeretettel – nem is hittem, akkor energiákat éreztem benne. Arcra két puszi, közép-európai módra, aztán fölszálltam a vonatomra. Az ő gyorsvonata 10 perccel később jött. De csak állt ott lenn, a peronon, nézett föl, nem ült fel hozzám. (Megpróbáltam lehűteni magam -így magyarázta később a chat-beszélgetésben.)

Talán ez volt a legszebb randink.